Tegnap azt írtam,
páratlanul izgalmas bölcsészi-szociológusi kutatási téma lehetne a
Schmitt-plágium ügye, társadalmi-politikai vonatkozásainak teljes körű
feltárásából remek valódi disszertációt lehetne írni. Ma már azt is
tudom, mi annak a tudományágnak a neve, amely az effajta ügyeket
vizsgálja: egyrészt magát a plagizálást, másrészt az erre lehetőséget
adó (netán ezt ösztönző) társadalmi körülményeket, harmadrészt – és
leginkább – azoknak a politikai reakcióknak a természetét, amelyek egy
ilyen ügyet öveznek. De nemcsak a tudományágnak lehetne a neve, hanem
annak a kialakulni látszó mondavilágnak is, amely révén az ügy egyre
inkább eltávolodik a tények valóságától és átcsúszik a mesék és
legendák, hitek és dogmák világába. Biztos vagyok abban, hogy a
schmittológia megszületése nem egyszeri és nem spontán jelenség. Igaz,
hogy egy szélhámos politikai tündöklésének és várható csúfos bukásának a
története révén nyer megfogalmazást, de az is bizonyos, hogy a mai magyar viszonyokra roppant jellemző társadalmi igény és szükségszerűség hozta létre.
-
Lásd ezt is: Lemondott Schmitt Pál
A schmittológia részét képezi az is, hogy az ügy tegnapi fejleményei óta: Dr. Plágium – Schmitt P. áldoktor
– nemhogy gombamód elszaporodtak, hanem inkább járványként terjedtek a
neten a köztársasági elnököt és plágiumát célba vevő élcek, karikatúrák,
beszólások, ugratások. Alig van benne túlzás, ha azt állítom: egy
ország röhög a saját államfőjén. És sajnos a nagyságos egyetem által
képviselt magyar tudományosságon is.
…A Facebookon néhány gomb lenyomásával bárki doktorrá avattathatja magát. Én is, én is!